Születésnapom van. Hányadik is? Kívülről nézve csak úgy repülnek az évek, de idebent valahogy megállt az idő, úgy valahol a 25-ik tájékán. Egy bizonyos kor után már nem számolja az ember, és igyekszik nem tudomást venni arról, hogy minden egyes évvel egyre hangosabbat kattan az a bizonyos biológiai óra.
Amikor tini voltam, úgy gondoltam, hogy valamikor 27-28 éves koromban lesz gyerekem, kb. úgy, mint anyunak. Végül is, nem sokat tévedtem. Egy kismama könyvben olvastam, hogy állítólag orvosi szempontból 18 éves kor előtt korai, 24 éves kor után, kései terhességről beszélünk. A női szervezet biológiailag úgy van beállítva, hogy 18-24 éves kora között legyen a legtermékenyebb és leginkább alkalmas arra, hogy kihordjon, megszüljön, tápláljon egy gyermeket és regenerálódjon a megpróbáltatások után.
...arról, hogy várjuk az ideális időpont.
Gyereket szülni 24 éves kor előtt? Hol voltam én még akkor? Ábrándokkal játszottam, széltolókat kergettem. Nem mondom, a vágy ott élt bennem, de se egy épkézláb apajelölt, se munka, se lakás nem volt a láthatáron. Így hát vártam és bíztam a jó szerencsében. Vártam egy működőképes szerelemre, egy társra, vártam, hogy felépüljön a lakásunk, vártam, hogy mindketten eljussunk arra a pontra, hogy egy életre elkötelezzük magunkat. Így hamar el is szaladt néhány év, de most azt mondhatom, hogy Mákszem ideális időpontban csöppent az életembe.
De vajon meddig vártam volna? Mikor adtam volna lejjebb? Mennyi idő után jutottam volna oda, hogy már mindegy, akár a postástól is, csak legyen? Vajon csak szerencsém volt annak idején, hogy a férjem is épp arra a vonatra szállt fel, amire én?
...arról, hogy ki mikor tervezi a gyereket.
Még egész a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy ha a dolog tényleg olyan jól működik közöttünk, ahogy most érezzük és hosszú távon együtt maradunk, akkor még 30 éves korunk előtt szeretnénk gyereket, de legalább is foganjon meg az első. És több gyereket is szeretnénk, mert testvér nélkül felnőni nem olyan vidám. Akinek nincs testvére, annak valami lényeges dolog marad ki az életéből.
Azután erről nem beszéltünk többet. És most itt van valaki odabent. Szerencsés vagyok. De abban, hogy mindez így történt, úgy érzem, alig volt szerepem. De most mégis itt van, aki eddig a képzeletemben élt, most ott lakik a testemben.
És nem a postás az apja!
...arról, hogy mi a helyzet a szőke herceggel.
Egyszer régen valahol ezt írtam:
Egy nő kislány korában
a herceget várja a fehér lovon, aki megmenti a sárkánytól.
Majd tinédzser korában
belebolondul a sárkányba, aki motoron érkezik és bőrszerkója van.
Végül mégis inkább
a herceg unokatestvéréhez megy feleségül,
aki ugyan nem olyan jóképű, de sokkal gazdagabb és jó apa lenne.
Időközben
gyermeket szül a kertésznek, akinek csodálatos a természete és jó az ágyban.
Ám mindezek ellenére
halálosan szerelmes a férje egyik barátjába, akivel bármiről tudnak beszélgetni a világon és
jól tudják, hogy
soha nem lehetnek egymáséi.
Ha megtaláltad a társad, akkor ez a szöveg neked semmit nem jelent. Akkor már tudod, hogy nagy kincsed van. Talán nem olyan fényes, ahogy vártad, de sokkal értékesebb.
...arról, hogy a nők a jövőbe látnak.
A gyermekvállalás kérdésében számomra a megfelelő társ volt a döntő. Persze örülök neki, hogy van lakásunk és elvégeztem az egyetemet. Ez így tényleg olyan okos és ideális lett, de ezeknek igazán nem volt nagy jelentőségük. Ami valóban fontos volt, hogy ki lesz majd, aki hazavisz a kórházból, kivel fogom felváltva átvirrasztani az éjszakákat, de még inkább ki lesz, aki a gyermekeimmel együtt él majd. Az számított, mit fog tanítani nekik, milyen példát mutat, hogy fog velük játszani, milyen ember lesz az apjuk.
Már kezdettől fogva, ha megismertem egy fiút és kezdett komolyabbra fordulni a dolog, furcsa gondolatok kezdtek keringeni a fejemben. Ránéztem az adott srácra és egyszer csak láttam őt tíz-húsz évvel később, apaként, és figyeltem, mit mond, hogy bánik a gyerekeivel. Láttam az arckifejezését, hallottam a hanghordozását, ahogy szól hozzájuk, és kérlelhetetlenül szigorú ítéletet hoztam arra vonatkozólag, hogy jó apa lenne-e. Ha netán veszekedtünk, szinte kilépve a testemből láttam magunkat, mintha én lennék a gyerek, aki remegve figyeli a szoba sarkából szülei vitáját. Ha rám ripakodott hallottam, ahogy ugyanezzel a hanghordozással ráförmed a gyerekeire. Ha szeretett, ha simogatott, ha rám mosolygott, tudtam, hogy a gyerekeit is így fogja majd becézgetni. Így figyeltem a mellettem élő férfiakat. A férjem jól vizsgázott az ilyen kritikus megfigyelések alkalmával, de végül is, amivel végleg levett a lábamról, az a különös fogékonysága volt a játékra, a humorra, a kalandra.
...arról, hogy vannak, akik nagyon felnőnek.
Mindig is riasztottak azok a sótlan, rideg szülők, akik az évek alatt, a hétköznapok taposómalmában túlságosan felnőttek, és túljátsszák felelősségteljes szerepüket. Azok, akik már nem emlékeznek a cukorkaszagú gyerekkor önfeledt pillanataira, amikor elfeledkezve a csípős, hideg szélről gázoltunk a Balatonba, amikor nem törődve kosszal, piszokkal homokvárat építettünk az ellenséges katonák visszaverésére, amikor még a naplemente színű konyhában kacagni tudott a vajas kenyér...
...arról, hogyan kell egy gyereket biciklizni tanítani.
Vannak, akik mire felnőnek az élet egyszerű, apró örömeit elfelejtik, és rém komolyan veszik magukat. De az én kedvesem nem ilyen volt. Bármikor benne volt a mókában, ha kellett szívesen játszott velem. Néha úgy viselkedtem, mintha a kislánya lennék, ha úgy tetszik, modelleztem vele az apja-lánya kapcsolatot és ő jól szerepelt a teszten. Védett és hagyott szárnyalni. Olyan érzésem volt, mint mikor egy apa biciklizni tanítja a lányát. Ott van, fut mellette, elkapja, leporolja, ha elesne, nevetteti, hívja, csalja, nagy komolyan tanítgatja, dagad a melle a büszkeségtől és elengedi, ha már repülni tud.
A születésnapomon a kertben szedett bohókás virágcsokorral kedveskedett nekem. Az orromat csiklandozva ébresztett a délutáni kismama szunyókálásomból. Odaült mellém és elfogódottan simogatott a szemeivel. Megmelengetett a tudat, hogy megérte várni rá.
...arról, hogy mit válthat ki egy babakocsi látványa.
"Jaj, de kis aranyos! De tündéri kisgyerek! Egyem meg a szívét! Hát mindjárt hazaviszem!"
Mindig is viszolyogtam nőtársaim efféle kirohanásaitól. Nekem mások gyereke, lett légyen akármilyen aranyos, először mindig idegen. Ugyanúgy, mint bármely másik ismeretlen emberi lénynél, időre van szükségem, hogy kapcsolatot tudjak teremteni vele. Szívesen barátkozom kisgyerekekkel, kíváncsi vagyok rájuk, de amíg nem ismerem meg őket, addig nem hoznak úgy lázba, mint egy gyereket a plüssmackó a kirakatban.
Látva a többi lányt, kicsit feszélyezett, hogy én nem vagyok ilyen. Talán mégis bennem van a hiba. Hallottam olyan véleményt is, hogy akkor vállalj gyereket, ha már nem tudsz elmenni meghatódottság nélkül az utcán egy babakocsi mellett. Ezek után már egészen kényelmetlenül éreztem magam, hogy nem tüzelnek fel az idegen gyermeki szempárok. Lehet, hogy selejtes vagyok? Vagy nem jött még el az ideje és elsiettük a dolgot? Pedig úgy éreztem értek a gyerekek nyelvén, csak időre van szükség, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
...arról, akik értenek a gyerekek nyelvén.
De nem mindenki ilyen. Ott van például apa. Különös érzéke volt ahhoz, hogy néhány másodperc leforgása alatt egy hullámhosszra kerüljön a gyerekkel. Ritkán, de volt alkalmam elnézni, ahogy játszott velük, ahogy létrehozott körülöttük valami sajátos atmoszférát, valami varázsvilágot, amit csak ők ketten értettek. Ilyenkor talán ő is újra gyerek volt. Nem a gyerekekkel játszott, hanem együtt játszottak, egy nyelvet beszéltek, a felnőtt lét korlátai nélkül.
...arról, hogy a nagypapáknak nem lenne szabad meghalni.
Összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy az én gyerekeimmel soha nem fog így játszani. Különös, hogy ezen képességei ellenére sosem szeretett volna nagyapa lenni. A nagypapa számára valami ősz szakállú, meglett, bottal járó ember képét jelentette; magát a megtestesült öregséget, azt, amit ő soha nem akart megélni, megérni, amivel sosem tudott megbékélni. Az esztelen kívánsága végül teljesült. A fiatalság utáni vágya miatt a világ legjobb nagypapája lehetett volna. Fájdalmas paradoxon, hogy többek között éppen ez volt az, ami miatt végül semmilyen nagypapa nem lett.
Most itt állok dühösen és csalódottan a gyerekeim nagyapja nélkül. Mégis mihez kezdjek ezzel a helyzettel? Hogy fogok majd elszámolni a gyerekeimnek a sosem látott nagyapjukkal, a sok elmaradt játékkal? Hogy mesélem el nekik ki volt, milyen volt ő? Hogy adom át az életfelfogását, a személyiségét, azt, amit tanított nekem, azt, amit képviselt, és ami mindig is annyira meghatározó volt az életemben? Lehetetlen egy embert elmesélni, nincs az a toll, nincs az a papír!
...arról, hogy az őseink csak árnyak az életünkben.
Nekem is volt egy ilyen sosem látott nagymamám, aki feketefehéren nézett rám a fotóalbumok néma lapjairól, nagy szomorú gomb szemeivel. Mesélték, hogy jó asszony volt, hogy mennyire szeretett volna minket, ha megérheti. De mégis, mit kezdhet ezzel egy gyerek? Csak egy árny volt nekem, egy fantom az életemben, egy arc a megsárgult papírlapon, aki tudom, hogy része a történelmemnek, de csak majdnem annyira, mint Mátyás király. És most a történelem ismétli önmagát, és nekem kell majd a gyermekeimnek elmesélni milyen is volt Apa. Ez az árny alak, ki valaha itt élt köztünk.
Néha mélabús volt.
Néha kacagott.
Néha mesét mesélt nekem.
Néha az asztalra csapott.
...arról, hogy mit beszél a szél.
Apa szerette a természetet. Hallotta hangját, értette nyelvét, otthonosan járt kelt benne. A bogarakat a nevén szólította, megsimogatta a füveket, észrevette báját egy utcasarki fűcsomóban is.
Mikor kicsi voltam, megmutatta hogyan szövi hálóját a pók, hozott ugrándozó fényes hátú békákat, becézte őket, hogy ne féljek tőlük. A világért le nem vágta volna a gazt, de órákig belefeledkezve tudta hallgatni a hosszú fű közt tanyázó tücskök zenéjét. Télen az ablakpárkányunk vendégei voltak az éhes kismadarak. Ott billegetett, csipogott a meggyvágó, az őszapó. A zöldike, a széncinkékkel csipegette a magot, a havas betonsávon. Nyaranta egy öreg bánya visszahangozta kiáltásunkat. Ha a forróságtól kigyulladt az avar a közeli erdőben, mentünk oltani. Vagy máskor egyszerűen csak elhevertünk a réten a virágok között és hallgattuk mit mesél a szél.
Ez a kép rémlett fel vasárnap, amikor az apácás taise mise végén eljátszották a Napfivér, Holdnővér című éneket. Megrogyott a lábam, hogy a férjembe kellett kapaszkodjak.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése